Motoros túra Brixton Rayburn 125-tel Montenegróba
Géza nemrég vásárolt egy Brixton Rayburn 125-öt. Az első kötelező szervizre bejelentkezve elmesélte nekünk, hogy noha van nagyobb túramotorja is, idén inkább a Rayburn-nel tervez nyaralni menni, mégpedig eléggé messzire. Így is tett, a szerviz után rögtön útnak is indult, hogy egyhuzamba megtegye a több, mint 1.000 km-es utat Montenegróba az új Rayburn-nel. Természetesen megkértük, hogy írjon nekünk az élményeiről, az alábbiakban az ő beszámolója következik.
"Voltam már motorral Montenegróban - de nem egy 125 köbcentis lengőnyerges motorral. Most viszont a túrabálna otthon maradt és ezzel a gyönyörűséges, ám eredendően nem hosszabb utakra való géppel álltam neki a Montenegróba jutásnak, az új Brixton Rayburn 125-ömmel. Az ezres szeviznél minden alaposan el lett végezve, így nem volt kétségem afelől, hogy a motor gond nélkül bírni fogja az utat. Azt pedig reméltem, hogy a magam teherbírását nem becsültem túl.
Hétfőn 17:30 körül indultam el Budapestről. Mivel a Rayburn utazósebessége 80-90 km/h, így az autópálya nemigen jött szóba, főútvonalakon haladtam. Miután rámsötétedett, fokozottan kellett figyelnem, több őzet is dudálással riasztottam el az úton keresztbe ugrás gondolatától. Egy kis műszaki hiba is hátráltatott, noha nem a Brixton mérnökei hibáztak, hanem én: a gyári USB aljzatot korábban kicseréltem egy kettős aljzatra, viszont menet közben derült ki, hogy rosszul kötöttem be és a telefon jelzése ellenére mégsem tölti azt. Mivel a telefonnal navigáltam, így létkérdés volt, hogy valahogy megoldjam az áramellátását. Végül egy benzinkútnál vettem egy autós USB egységet, majd némiképp átalakítva beintegráltam a rendszerbe. Ezzel szerencsére már működött a töltés, indulhattam tovább. A késedelem miatt csak este tíz óra után értem a tompai határátkelőhöz. A Border Watcher applikáció előrejelzése ellenére csak néhány autó állt ott, így hamar átutottam. Ezután kezdődött egy hosszú éjszakai szakasz, Szerbia útjain.
Végtelennek tűnő éjszakai motorozás után a síkságot elhagytuk a Rayburn-nel, és Nándorfehérvár (Belgrád) után egy-két órával már a hegyek tornyosultak elénk. Az utak jó minőségűek, de viszonylag keskenyek voltak, így minden kanyarban fokozottan kellett ügyelni nemcsak a sötét, hanem az éjszakai időpont ellenére meglehetősen gyakran szembejövő autósok miatt is. A Rayburn szépen vette az emelkedőket és a gyári CST gumik is kitűnően tapadtak még a hűvös éjszakai aszfalton is. A helyes sebességfokozat megválasztása viszont létkédés volt a szerpentineken a korlátozott motorerő miatt, persze bőven volt alkalmam eleget gyakorolni a rengeteg emelkedőn és kanyarban. A szerpentineken végig nagy segítség volt a Rayburrn kitűnő kezelhetősége, fordulékonysága és a remekül fogó fékek. Nagyjából kétóránként álltam meg pihenni, ami mindeképpen szükséges volt. A Rayburn bőr lengőnyerge nagyon mutatós darab, de természetesen nem hosszú utakra tervezték, így jól esett időközönként kinyújtóztatni zsibbadt testrészeimet. Az üzemanyag felől nemigen kellett aggódnom, hiszen a Rayburn benzintankja több, mint 11 literes, a fogyasztása viszont alig 2.5 liter, így 350- 400 km biztonsággal megtehető két tankolás között.
Reggel volt már, mire elértem a Gostun-Dobrakovo határátkelőt és beléptem Montenegró területére. Az út talán legszebb része állt előttem: a Tara folyó völgye és a Durmitor nemzeti park. A magas sziklák közt kanyargó Tara folyó mentét követő út az egyik leggyönyörűbb, amit motoros kívánhat magának. Hatalmas élmény volt végigmenni rajta, főleg, hogy a viszonylag korai időpont miatt kevés autó járt az úton. Egy-egy busz és mezőgazdasági nehézgép azonban felbukkant váratlanul a kanyarban, így fáradság ide vagy oda, a figyelmem továbbra sem lankadhatott. A Tara hidat elérve természetesen megpihentem kicsit, és gyönyörködtem a nem mindennapi látványban.
Ezután következett egy nagyobb nekirugaszkodás a Rayburn-nel, ugyanis egy kis kitérőt téve Ostrog kolostora volt a következő úticél. Persze a 800 méter magasan a függőleges sziklafalba vágott ortodox kolostoregyüttes bármekkora kitérőt megér. A hegyre nagyon szűk és kekeny szerpentin vezet fel, számtalan hajtűkanyarral, ahol csak kevés helyen férnek el a lefelé és a felfelé tartó autók egymás mellett. Ha pedig koccanás történik, vagy a 35 fokos nyári melegben a sok kilométeres meredek és kanyargós kaptatón valamelyik autó megadja magát a sorsnak, akkor bizony hosszú, sokórás várakozás, mire feltisztul az út. Még motorral sem lehet ilyenkor elférni az autók mellett, legalábbis túramotorral nem. A Rayburn- méretű vasak tulajdonosainak van esetleg esélyük erre, de nem túl sokan indulnak neki a meredek szerpentinnek 125-ös motorral. Persze én igen, és bár számítottam rá, de mégis elképesztő volt, ahogy a léghűtéses, 125-ös Rayburn kilométereken át zokszó nélkül mászott fel velem és kétheti csomagommal a kánikulában a kolostorig vezető meredek és kanyargós úton. Fent egy kicsit megpihentünk, majd továbbindultunk a végcélunk felé, Herceg Novi-ba.
Az út utolsó szakasza is tartogatott kihívásokat. Ekkor már 20 órája voltam úton és majdnem 30 órája voltam ébren. A tengerparthoz közeledve egyre nőtt a forgalom, ami a Kotori öböl meletti településeken átvezető úton folyamatos autósávokká tömörült. Szerencsére a Rayburn kompakt mérete itt is jól jött, mert a helyi robogósokhoz hasonlóan elfértem vele az autók között, így ha lassabban is, de tudtam haladni. Végül 22 óra és 1030 kilométer megtétele után megérkeztem Herceg Novi-ba. Az első utam a szállásról a tengerpartra vitt, ahol az Adria sós-langyos hullámai okozta felülülés után már azon kedtem el gondolkozni, milyen remek helyekre tudunk a Rayburn- nel elmenni az előttünk álló időben. Meg persze azon, hogy milyen jó lesz végre aludni egyet."
Cimkék:brixton, rayburn, brixton rayburn 125, motoros túra, montenegro, durmitor, ostrog, tara kanyon, tara híd, herceg novi, nyaralás