A Lambretta sztori [I] - Ferdinando Innocenti: "A nagy emberke"
Innocenti a 20. század egyik legnagyobb olasz gyártulajdonosa volt. Története meseszerű: a semmiből létrehozott egy gazdaságos birodalmat. A Toszkán Pesciában született 1891-ben, majd 1966-ban hunyt el. Szerette a western filmeket, a jó vicceket és a finom ételeket. Igazi lokálpatrióta volt, igyekezett szinte minden idejét Toszkánában tölteni. Itt volt a nyaralója a tengerparton, Viareggioban. Gyakran horgászott a jachtjáról. Először egy kis toszkán munkahelyen kezdett dolgozni, majd hamarosan egy cég igazgatója lett. A ’60-as években Innocentinek már 7000 dolgozója volt, 60 milliárdos forgalma évente és a világ minden táján képviseltette magát.
Ferdinando saját „vállalkozása” 285 lírával indult és sok-sok bátorsággal. Bár elmondása alapján nem volt könnyű út, amit bejárt: „Nagyon kemény idők voltak. Az én szegény apukám megbénult, majd megnémult. A bátyám is betegeskedett emiatt alig tudott dolgozni, a két nővérem is csak keveset. Így tehát napközben iskolába mentem, este pedig egy kovácsműhelyben dolgoztam. Ott viszont nagyon sok mindent megtanultam.” 16 évesen az egyik barátjától kölcsönkért 285 lírát, amiből ócskavasakat vett. Ezeket elcserélte kőolajra, amiket pedig eladott körülbelül 5000 líráért. Ezt így folytatta és hamarosan fél millió líra volt a birtokában. Sajnos a bank, amibe a pénzét tette, elveszítette azt.
A pénz elveszett, de a céltudatossága nem. Mindent elölről kezdett és újra sikere lett. Innocenti remek ötlete a csövek terén világhírűvé tette őt. Úgy is hívták a találmányát, hogy „Innocenti csövek” (Tubi Innocenti). (Ezeket az építkezésnél használatos acélcsöveket oly módon lehet összerakni, hogy nem kell hozzá hegesztés, hanem egyszerűen szétszedhető.) 1931-ben át kellett költöznie a kis gyárának a milánói Lambrate-ba, mivel folyamatosan bővült. A Második Világháború ideje alatt hadi eszközöket kényszerültek gyártani, egészen addig, amíg a Lambro folyó partján fekvő épületkomplexust kegyetlenül lebombázták. Körülbelül 5300 ember lett emiatt munkanélküli.
A „nagy emberke” – ahogyan Milánóban hívták – harmadszor is felállt a semmiből. Így emlékezik vissza Ferdinando azokra a napokra: „A gyár elpusztult. A polgármesteri bizottságot arra kértem, hogy bízzanak bennem. Emlékszem, hogy közben a lambratei tér tele volt több ezer munkással. Arra vártak, hogy én határozzak. A földön hevertem. Minden romokban volt. Az amerikai bombázók jól végezték a dolgukat. Majd ezt mondtam a testületnek: „ha akarjátok, menjen minden a régi kerékvágásban két vagy három hónapig, én majd kifizetem az embereket, miközben eladom azt, ami megmaradt. De ha bizalmat szavaztok nekem, újjáépítem és mindent, ami maradt befektetem abba, hogy az Innocenti cég újrainduljon. Ehhez meg kell bíznotok bennem és türelmesnek kell lennetek. Ha ezt megteszitek, nem fogjátok megbánni!””
Mindent egy lapra tett. Ráadásul más területet is keresett az újonnan épülő létesítménynek, ami sokkal nagyobb, mint az előző volt. Versenyképessé akarta tenni az egészet, és mint tudjuk, sikerült neki. Nem csak, mint üzletember és igazgató volt sikeres, hanem az embereivel is úgy bánt, mintha a gyermekei lennének. Továbbfejlesztette a céget és már kisebb motorokat is elkezdtek gyártani: robogókat, kismotorokat és „motofurgonokat” is. Aztán lett egy ötlete: „motorizált cső”, később ez lett a híres Lambretta.
___________________________________________________________________________________________________________
A történet második részét itt olvashatjátok el.